„Amikor a hajam a billentyűzetemen landolt kis csomókban, sokkot kaptam”

Forrás: Nők Lapja Café. Szerző: Anyám borogass.

Barátkoztam a gondolattal, hogy legyen parókám, de annyira mély ellenállás van bennem, hogy maradtam inkább a kendőknél. Aztán hirtelen fordulatként egy barátnőm megajándékozott egy profi henna festéssel, ami lefedte az egész kopaszságomat, és visszaadott egy keveset az önbizalmamból.

Mellrákom van, a kezelés kemoterápiával kezdődött, amiben számomra lelkileg talán az egyik legnehezebben átugorható akadály, hogy elvesztettem a hajam. Jó, persze ott van a hányinger, fáradtság, fájdalmas nyirokcsomók, de mindezt a mellékhatást elviselem otthon a kanapén, nem kell a nagyvilág elé tárni a problémáimat. Az viszont, amikor kihullik a haj, egyszerre céltáblává tesz, olyan, mintha félmeztelenül kellene kimenni az utcára, vagy mint amikor abból a rémálomból ébredsz fel csatak verítékben úszva, hogy pizsiben mentél iskolába.

Most már tudom, hogy kétfajta kopaszság létezik: a saját döntésből és a kényszerből született.

Ha megnézed, vannak kopasz nők széles e világon, kopasz férfiak meg még többen, akik direkt nyírják és borotválják le a fejüket, sőt nőként ez egyfajta extremitás, vagányság, ha kopaszon vállalják önmagukat. Miért nem ilyen egyszerű ez mégsem azoknak, akik kemo miatt vesztik el a hajukat? A kényszer, a betegség kézzel foghatósága, valóságossága az, ami fáj. Én például egészen addig, míg el nem kezdett hullani a hajam, mintha fel sem fogtam volna, mi történik velem. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy nem éreztem betegnek magam, mivel megelőző kemót kapok, még nem volt meg a műtét, a hajhullás előtt négy héttel tudtam meg, hogy valami tumor nő bennem, úgyhogy még egészen egyszerűen nem eshetett le a tantusz úgy igazán. Így amikor a hajam a billentyűzetemet landolt kis csomókban, sokkot kaptam.

Azt hittem, hogy mi az nekem, vagyok annyira tudatos, hogy ne viseljen meg, előre levágattam nagyon rövidre, hogy felkészítsem magam rá lélekben, de aztán meglepődtem a saját reakciómon. Nem vártam meg, hogy teljesen kihulljon, inkább leborotváltam. Napokig még tükörbe sem tudtam nézni, nem akartam emberek közé menni – nem is mentem –, még itthon is kendőt hordtam.

Rájöttem, hogy ha ezt tovább csinálom, akkor teljes izoláció lesz a vége, és még a barátaimat sem fogom beengedni a lakásba, valamit tennem kellett, hogy elfogadjam a jelenlegi, kopasz helyzetet.

Elvileg két út van: parókát veszel, vagy kendőt kötsz. A parókát fel is írták receptre, úgyhogy nem az anyagi vonzata riasztott, hanem inkább az, hogy azzal valaki teljesen mássá válnék. Így is rogyadozó lábakon áll a mellrák miatt az identitásom, lassan már annyit fejtegetem a saját lelkemet a gyógyulás érdekében, hogy azt sem tudom, ki voltam, ki vagyok, és ki leszek. Nem tudom, másoknál milyen lelki viharokat okoz a rákos megbetegedés, de nekem komoly válságot hozott, amit nem akartam még azzal tetézni, hogy egy idegen hajat tegyek a fejemre.

Az a haj, a paróka sosem lesz az enyém.

Hangsúlyozom, hogy teljesen megértem azokat, akik felveszik és nekik önbizalmat is ad, de számomra olyan érzés lenne a fejemen, mintha nem felszedném a kutyaszart, csak beszórnám csillámporral. És ez nem arról szól, hogy mások mit szólnak, hogy az utcán kiszúrják, hogy paróka, vagy majd mutogatnak rám, mert minimálisan sem izgat ebben az esetben random idegenek véleménye.

„Az érdekel viszont, hogy én hogy érzem magam a bőrömben, és parókával nekem olyan, mintha nem ismerném be magam előtt, hogy ez van velem. Rákos vagyok. Lehet, hogy meghalok. Nincs mit szépíteni, takargatni, elfedni rajta. Nem lényegülhetek át mássá egy idegen hajjal, mert akkor nem tudok szembenézni a betegségemmel. Mindez rám igaz, ez az én utam, nekem így működik, másnál meg másképp.”

Ezért döntöttem úgy, hogy követem azokat a külföldi oldalakon látott fotókat, amin hennával gyönyörű, gyógyító mandalákat festenek a kihullott hajú rákos páciensek fejére. (Azóta megtudtam, hogy itthon is van ilyen hennázós kezdeményezés rákosoknak, amire persze azonnal regisztráltam is.) Nekem azok a fotók valahogy az önmaguk vállalásáról szóltak, azzal, hogy elfogadták a helyzetet, nem akarnak elbújni, nem érzik selejtesnek magukat, nem látják szégyellnivalónak a kopaszságukat és a betegségüket. Erőt adtak. Aztán egy barátnőm megajándékozott egy nagy henna mandalával, amit a szakember két óra alatt fel is festett a fejemre. És csodák csodájára, két héttel a kihullás és rejtőzködés után, hennával a fejemen ki mertem menni az utcára turbánná bűvészkedett kendő nélkül. Nemhogy ki mertem menni, de büszkén kihúztam magam.

Néztek az emberek? Néztek. Én meg visszanéztem rájuk és mosolyogtam.

Volt olyan is, aki megszólított, hogy milyen szép a hennám, és pár percet beszélgettünk, szinte sírtam, olyan kedves jelenet volt. Egy tetoválószalon előtt álldogáló széttetovált pasi pedig felkiáltott, amikor meglátta a fejemet, hogy „azta, de fasza!” Kell ennél több? Másnak talán ezek kicsi dolgok, de az én mellráktól, kopaszságtól megtépázott önbizalmamnak nagyon jót tett, az biztos. A kollégáim, barátaim, családom – tehát akik igazán számítanak – pedig egy emberként imádták a mandalás kopasz fejemet.

Úgyhogy számomra egyértelművé vált, hogy ez lesz az én utam paróka helyett. Egyrészt kendőzök, mert a henna sem tart örökké, és már amúgy is csodálatos megkötéseket sajátítottam el, hogy arról a tíz új kendőről ne is beszéljünk, amik nem veszhetnek kárba a sarokban anélkül, hogy hordanám őket. Másrészt pedig a 12 éves lányom már jó ideje hennázik, mandalarajzolásban meg verhetetlen, úgyhogy ő lesz a házi mandalafestőm, amire boldogan vállalkozott. Így fogom átvészelni ezt a kb. egy évet, ami kopaszon még vár rám. A mandaláimmal leszek önazonos, így szerzem vissza a magabiztosságom, így segítek magamnak a gyógyulásban.